We are sitting in the garden of Istvan’s Surya Sangita Ashram, in the shade of an old walnut tree. All around us peace and quiet. Then he takes his guitar and breaks the silence with song.
“Everything is singing. Every blade of grass, the flowers and this old walnut tree, too. Beautiful, old songs to bless the place “, he sings.
“Here we sit under it, and I feel that it’s incessantly chanting. Still, motionless. I’m sitting here and I’m flying with it. I’m singing its song, hugging its waist, over an infinite time. Its green foliage adorns the sky. Each flower is smiling.”
How did you find your voice?
“My grandparents and my mother sang a lot. Whether my mother was happy or sad, she was singing. And I saw that the singing itself made her happy. From a world that we call the world of adults and the world expectations and control, she could enter a world where she could be happy and free to rise. I really loved this world as an innocent child. I started to sing with her while still in the womb.”
What happens when we sing?
“If you sing from the heart, you can connect to the beautiful cosmic world, where there is no past and no future. Only the blessed present exists there. We do not judge anything or anybody, we’re just existing in this beautiful flow, between heaven and earth. If you sing, you’re in wholeness, in the blessed palms of God, in the flowers’ field, smiling at the heart, and all difficulties evaporate. The soul is happy and the spirit expands. The constraints, which were built by the mind, crumble in an instant. You’re free again, like a bird. You are alive and creating again. You take part in the divine creation and in the magic that is honest and pure. You don’t want to control or change it, just let it lead and teach you.”
So it’s like a deep meditation?
“You make magic when you sing. Especially if you sing while deeply engrossed, which brings you into the joy of the moment. If you sing every day, the channel that connects you with nature opens. All your feelings of pain and emotional suffering disappear. You are renewed. The chant cleans and opens all seven of your energy centers. You live happily in the temple of the body, in this holy place again.”
How does the singing cure?
“All your cells are glad and happy when you sing. You don’t talk and think then. Every chant is in the present, and present is the moment of the divine wholeness. Many people start to cry at my concerts. They cry because poisons, problems, pain and hardness disappear from your body this way, and sensitivity, kindness, beauty, loving reception and harmony re-seats there. You don’t have to defend yourself and be afraid of anyone in this state, you only exist in this timeless state, like a flower, which stretches up to the light, happy in the rain, the dew, the wind.”
What do you teach to anyone who goes to the Surya Sangita Ashram?
“First of all, I urge you to cast off your fears. Leave at home the kind of defense, constant control, and fear with which you have traveled so far. Arrive at the site, among the flowers and caress them. Just sit in the grass and feel this divine state. Arrive into the sanctuary. Then I ask you to forgive yourself and others. Step inside the shrine and meditate. Listen to the sound of cosmic creation, return to the womb. Be reborn without pain, sadness or any kind of compliance. Just listen, be the witness, the observer. Do not judge, just listen, flow with the nature, wave with the wind. Just be in the moment, just be. Become who you are. Then start singing the sounds of the chakras. Because the chakras have not only colors, they have voices too.”
How are your songs born?
“During raving and chanting. In the presence of the spirit. The song Gate Gate came to me in Istanbul, for example, early in the morning on a spring day. They come with a special feeling as if someone is messaging me. I don’t bring a piece of paper or a pen, I close my eyes and listen to the flood. And the sounds just keep coming through the channel of light. I swim in this light. This is a rare experience in this earthly life. And the first voice comes: ‘Take this tune to the people. Sing it them to be happier and to be in the present.’ Other times I fast. I wait because I know that I can get the sounds at any moment. I’m waiting, sitting in a quiet location, among beautiful natural surroundings, under the cedar tree or on the shores of the lake. I prepare my body. I don’t take food or water. I let my body go hungry and thirsty for this beautiful light. There are no words to describe the catharsis when the tune finally arrives to me. Then, with great respect and love, I thank God for such a great gift that these songs could find a place in my heart.”
Written by: Krisztina Chilembu, Istvan Sky
Szentbékkállán, az Óhegyen épült otthonában, „elvonulási központjában” úgy nyitok rá Jeszenszky Istvánra, hogy épp egy tengeri hagyma nevű növényt ültet a kertjében, le merem fogadni, hogy magában énekel hozzá. Hamarosan hangosan is énekel, amikor a házba belépve köszöntjük a kemence körül a tündéreket, a szőnyegmandalán pedig körbeforogva a hely szellemeit. Így jutunk be a szentélybe, ahol körben a falaknál őrt állnak a hangszerek, a sarod, a tampoura, a citera, köztük dobok, tabla, derbukka, tibeti gyógyító edények, imaharangok, kínai varázstál – és pillanatokon belül meg is szólalnak. Éppen készülnék arra, hogy a rögtönzött koncert után a kérdések és feleletek vizére evezzünk, amikor Isti határozott indítványára máris útnak indulunk. A Káli-medence egy másik gyönyörű települése, Salföld után egy pálos kolostor romjaihoz zarándokolunk el, útközben belemerülünk az Isti számára hétköznapi varázsvilágba. Beszélgetünk a mesebeli möndölöcskékről, azaz tündérbárányokról, de Kálmánról is, a szamaráról, aki reggelente négy-öt óra között keltette, s vizet hordott, amikor épült a háza, s aki utóbb elszökött a hegyen túl egy szomszéd faluba… És már meg is érkezünk a kolostorromokhoz, amelyek minden pusztulás ellenére, úgy tűnik, időtlenül állnak a termetes, égbe nyúló fák zöld lombjai alatt.
– Amikor először jöttünk ide egy barátommal, tél volt, harminccentis hóban gyalogoltunk fel. Olyan gyönyörű volt minden, már itt a két hatalmas fánál éreztem, meg kell állnunk imádkozni. Utána háromszor körbejártuk a szentélyt, majd bementünk, s a kupolás résznél csukott szemmel elkezdtem énekelni. Közben hét fény megjelent felülről, a hét fényben pedig az, hogy három világ van itt, ami összeér… Nézd, ott a kút, amin keresztül le lehetett menni az alsó világba. Néhány évtizede a kút még működött, azóta betemették, csakúgy, mint minden lejáratot a templom alsó, belső terébe, a kazamatarendszerbe, ahol régen valószínűleg a gyógyítás folyt. Amikor jövök, mindig zenélek, jó az akusztika, jól lehet énekelni, csodás érzések születnek itt bennem. Miből állna felállítani egy tetőt, és itt élni? Azért nem lehet, mert rányomtak egy pecsétet, hogy ez rom?
– Szívesen élnél itt?
– Ha nem is itt, de egy ilyen templomban igen. Ami ugyan nagyon jó hely elvonulásra, de ez mediterrán világ, sok víz, pára száll a Balaton miatt, nagyon más életterek vannak itt, mint mondjuk a Bükkben vagy a Pilisben. Olyan helyet keresek, ahol különösen jó energiájú rezgések vannak, nincs szennyeződés, csend van, azaz lehetőség a benső csendre. Nem sürget semmi, meglesz hamarosan, majd megküldik föntről, kérjük imában… Templomot építek, körtemplomot, ahol ötven-hetven, vagy akár száz ember körbe le tud feküdni, középen menne a zeneszertartás két-három órán keresztül.
– Szertartás? Úgy érted olyan, ahol te zenélsz és…
– Ez egy szeretetalapú gyógyító módszer. Bár nem látok átütő erőt a zeneterápiában itthon, külföldön sem tudok ilyenről, de végül is hasonló történne, mint a kiscelli Mária-templomban tartott zeneszertartás, ahol szintén hetven-nyolcvan ember le tud feküdni. Nem hívnám feltétlenül szertartásnak, egyszerűbb, ha azt mondom, hogy ez olyan zene, ami helyreállítja test-lélek-szellem megbomlott egyensúlyát. Az első tizenöt percben még figyel az egó, nézi a sok hangszert, utána az, aki jelen van, már nem tud mit csinálni, lehunyja a szemét és befelé figyel. Amikor valaki hallja az énekeket, a különleges hangokat, hangsorokat, az elméje előbb-utóbb kikapcsol és teljesen új élményekkel találkozik, egy tündérvilág jelenik meg benne, ahol nincs fájdalom, nincs külső és belső izgalom, csak béke, nyugalom. Leáll a benső zizegés, nem kell vágyódni, várni valamire, nem kell viselkedni, tapsolni, hanem ki kell nyílni. Semmi más nem kell a belső harmóniához, csak csönd és odaadás. Abban a pillanatban, hogy az ember képes az elengedésre, megszabadul, és ha ez megtörténik, megkap valami csodát. Ha nem marad abba a vizsgálódás, az ítélkezés, akkor nem kap semmit. A betegségeink és fájdalmaink az énhez kötődés miatt vannak. Nagyon nehéz erről beszélni, minden embernek személyes élménye az a kibomlás, újraépülés, ami ott történik. Sokan mondják, hogy az első húsz perc után elalszanak vagy meditálnak, kiesnek az időből, másfél óra múlva nem értik, hogy lehet máris vége, még csak most kezdődött, ők még maradnának.
– Mi az, amit te átélsz ilyenkor?
– Hasonlót, egy mély meditációs állapotot, amelyben leküldik nekem a hangokat, a rezgéseket, és ennek „át kell játszódnia” rajtam. Ha ki tudok lépni magamból, megkapom az égiektől a „hanggyógyító képesítést”, és amit ajándékba kapok, azt azonnal felajánlom, örömmel osztom szét… Amikor ez megtörténik, abban a pillanatban minden átitatódik ezzel a környezetemben. Gyönyörű folyamat ez, nem fáradok el, nincs adrenalinburjánzás, hanem csak együtt nyitjuk a szívünket a fénynek. Nem kell ehhez előkészület, nem kell imádkozni, meditálni, hanem ki kell üríteni magam, és szeretettel kérem, hogy jöjjenek le a hangok, adják át magukat. Nem kell kontrollálnom, hogy a másik hogy zenél, minden csak ott és akkor születik, történik. Nagyon ritkán próbálunk a tanítványaimmal, amikor próba van, akkor is idejönnek fel a hegyre, leülünk és zenélünk. Amikor játszunk a hangszereinken, akár magunknak, akár közönség előtt, kirepülünk abból, hogy színpadi remekművet alkossunk, kivesszük magunkat a szereplősdiből, ami már nem működik, nem ez a jövő. Nincs gázsi, meg fellépés, meg előadás, ha nincs kedved hozzájárulást fizetni, hozz egy üveg vizet, virágot, befőttet, vagy hozd legalább a szívedet! Ne legyen ellenszolgáltatás a zene, amiért valaki befizet és utána elvárja, hogy élvezhesse a zenét. Ha rendbe tesszük magunkat és ha nyitott a szívünk, ott harmónia van, és akkor őszintén át tudjuk adni, amire hivatottak vagyunk. Ezt kaptam. Ez egy szolgálat: tegyem a dolgom, osszam a szép hangokat, mint egy hangszerzetes…
– Szerencsés alkatnak tűnsz, akinek sikerült megőrizni a szív nyitottságát…
– Minden ember ott őrzi a szíve mélyén a gyermeki, játékos örömöt, amiből nincs kifelé tekintgetés, nincs alakoskodás, nincs szereplés, hanem közösség van. Nekem megadatott ez a közösségélmény és a meseszerű, természeti lét gyerekkoromban Vas megyében. Ott nőttem fel kicsi, virágzó gyermekként nagypapa, nagymama karjaiban Halogy faluban, az Őrség szélén. Onnan kaptam a természet szeretetét, a főzés gyakorlatát, tapasztalatot a szeretetről, ahogy nagyszüleim szerették egymást, a felelősségérzetről, ahogy papa harangozott hajnalban, a munkáról egy gazdaságban, ahol állatok vannak. Tudtam, mikor kell etetni őket, mitől lesz nekik jó… Persze napközben a rám bízott tehenet legeltetni kellett volna, de kikötöttem a fához, mentem be az erdőbe, citeráztam, énekeltem. Innen jön minden fontos, amit kaptam, hiszen ha szomorúak, ha vidámak voltak, nagypapa és nagymama mindig énekelt, a hanggal gyógyították, szeretgették, rendezgették magukat.
– Miért épp a zenélés mellett maradtál, mondjuk a gazdálkodás vagy a főzés helyett?
– Ezt nem kellett tanulnom, nem kellett iskolába, egyetemre járnom érte, mert kísért gyerekkoromtól. Később sem voltak olyan emberek, tanárok, akik le akartak ugrasztani erről. Gyerekkoromban citeráztam, nagypapáéktól tanultam, öreg mesteremberek készítették a hangszert, és meg is tanítottak nemcsak zenélni, hanem kiválogatni a fát, megtanulni a húr feszítését, megépíteni a hangszert, ami a legnagyobb tudomány.
– Melyik hangszeredet építetted?
– A citerámat egy falunkbeli öreggel együtt. Ittam a műhelyében a fa illatát! Mindig fenyőből faragott, mert a fenyő fényből van, a neve is erre utal… De magamba ittam az öreg mester természetét is, áthatott, meghatott, ahogy mondta, hogy „Istikém, nézd csak, most kifaragom a ló fejét!”. Olyan szerelmes volt az öreg azokba a lófejekbe, tulipánokba, amiket faragott! A helyi emberektől megtanultam tehát a benső, szép zenéket, népdalokat, utána kaptam más hangszereket, gitáron klasszikus dalokat játszottam, majd improvizációs zenét, jazzt. Jó huszonkét éve megkaptam a sarodot, elmentem Indiába, ahol a legnagyobb mesterek kézről kézre adtak. Ez a mester-tanítvány viszony nagyon beleillik az én világomba. A mesterünk a mindenünk: a tanárunk, az apánk, az anyánk és vezetőnk. Egészen át kell magunk adni neki, hogy tudók legyünk. Újdelhiben Sharan Ranitól, zenemester asszonytól tanultam a sarodon játszani. Ez a tanulás megint csak az egyszerűségről szólt, arról, hogy ha egy hang gyönyörűségében el akarunk mélyülni, akkor ezerszer el kell játszani, el kell énekelni, rádöbbenni arra, hogy mennyire szép, mennyire az enyém, mennyire ivódjak bele. Ez volt az alapok, a technikai tudás elsajátításának folyamata, aminek a végén, amikor már nagyon jól játszottam, azt mondta a mester, hogy kezdjek el olyan hangokat megszólaltatni, ami ősi és szakrális tudást eredményez. Mindezt azért, hogy le tudjam játszani hangsorokban és kompozíciókban például egy délután, egy késő este rezgését, energiáit, hogy kiegyensúlyozhassam a nap különböző időszakai közötti átmeneteket és ingadozásokat.
– Ez a tapasztalat már érezhető volt a Benső kompozíciók című lemezeden is, amit akkor készítettél, amikor több mint tíz év után hazajöttél Indiából.
– Igen, s végül is a következő, a Világok hangja nagyon ismert lemez lett, majd jött a Gyógyító varázshangok, ami már valódi gyógyító zene. A legutóbbi, a Fényhozó, amelyen a kiscelli Mária-templomban több éve rendszeresen elhangzó zeneszertartás egyszeri, szép hangjait gyűjtöttük össze, már azzal a céllal született, hogy hozzunk különleges fényharmóniákat az emberek szívébe, legyenek a gyönyörű jelenben és szeretgessék egymást… Úgy tervezem, hogy talán nyáron jelenik majd meg a legújabb felvétel. Legutóbbi utamon három indiai muzsikussal gyógyító zenét játszottunk. Leültünk reggel hétkor és este hétig játszottunk, ezt rögzítettük. Napüdvözlet, Napszerelem… ilyen érzésem volt, amíg együtt zenéltünk, nagyon szép, belső szívzene lett belőle. Surja sangita, ez lesz majd a címe.
– A gyógyítás és a transzcendens világgal való kapcsolat, ez a kettő mindig összekapcsolódik a zenédben…
– Egész életem során a tanítványi viszony és az isteni mivolt érdekelt, mindig azt kutattam, hogy élet és halál révületében honnan jönnek a rezgések. Honnan az a rezgés, ami nagypapában benne volt és egyszer csak már nem, mert meghalt? Mi az a különleges hangsor, dallam, rezgés, harmónia, amiben, amitől egy ember létezik? Hiszem, hogy el lehetne énekelni egy embert!… Nekem a mestereim mind egyszerű, természeti emberek voltak, akik tették a dolgukat. Nem foglalkoztak a tetteik vagy eredményeik milyenségével, mert ha az elme a különlegességet vizsgálja, akkor csak felszínesen érint meg valamit. Keresi, de nem találja meg a legfontosabb kincset, amitől él és mozog minden, amitől harmónia van és jó közérzet.
– Megfogalmazható, mi lenne ez a kincs?
– Az, hogy ne térjünk ki az öröm vagy a fájdalom elől, mindegy, hogy a pohárban derű van vagy bánat, igyuk meg! Ez nagyon új igény bennem is: várok egy olyan közösséget, ahol az emberek fel tudják adni azokat az elvárásokat, amiket beléjük neveltek. Ki tudnak szállni azokból a „kaptafákból”, amiket az emberek nemzedékeken keresztül megalkottak, ki tudnak lépni a modern világból, beveszik a „lassítót” és beszállnak az isteni spirálba… És akkor majd nem félünk felvállalni, hogy egy mezőn ülünk és átvesszük a füvek rezgéseit, meztelenül megfürdünk, meghempergünk a hajnali harmatban, a mező virágaiban vagy a hóban, a csillagfényben…
– Ez sokaknak egyáltalán nem egyszerű!
– Pedig mennyire az lenne… Láttam egyszer egy francia rajzfilmet, nagyon megfogott, az a címe, hogy „Az ember, aki fákat ültetett”. Egy olyan emberről szólt, aki a sivatagban élt, birkákat legeltetett, olyan möndölöcskéket… és naponta elültetett száz makkot, ötven éven keresztül. Mennyi fa az! Az az ember őscsoda volt, a nagy bajszával is igazi magyar emberre emlékeztetett, aki a természeten keresztül üdvözül, mert azt kapta örökségül. „Az ember, aki hanggal gyógyít” – ilyen egyszerű lenne a címe annak, amit én szeretek. A zenétől gyógyulhatnak az emberek, mert ha elengedjük az elme által berendezett hétköznapokat, ha felszabadulunk kötöttségeinkből, izmusainkból, az a legnagyobb gyógyító. A rezgések által, amit átvesz bennünk a testünket alkotó víz, rendeződik minden sejt! Eredetileg az a dolgunk, hogy jelen legyünk, magunkban legyünk. Látod, mennyi csoda van a nyelvünkben: jel-en lenni, mag-unkban lenni. Az élet titka nem más, mint hogy szolgálattal, együttérzéssel és alázattal lélekjelenlétben legyünk. Amikor zenélek, magam is végképp a jelenben vagyok, megmártózom a pillanatban és a legtisztább szívvel adom, amit tudok.